Szemedbe meredek. Mélán bámulom fakó kékjét, mely olyan, akár a határtalan ég a tomboló vihar után. Nézlek, mintha még idegen volnál, mintha még sosem láttalak volna. Mintha nem sejteném titkaid, nem érezném vágyaid, és nem hallanám a gondolatokat, mik apró hernyókként kúsznak a fejedben, felfelé törve, várva, hogy pillangókká nőjenek.
Hideg éjszakák köszöngetnek szép álmokat. A színesre öregedett fák bíborba, aranyba öltözött levelei lassacskán eleresztik anyácskáik kezét. A szántóföldek pusztáin kicsiny utazók gyülekeznek hetekig tartó útjaikra. Százával járják egyszerre táncukat, mintha megannyi, kecses balerina hullámozna az égen. Vadlibák húznak keresztül a felhők alatt,...
A legmagasabb bércre kapaszkodott föl, hol ragadozó madarak fészkelnek, honnan a vércse sivítása édes altatódal, mely beleringat a valótlanba. Hol kőszáli kecskék és zergék kémlelik alant a tájat, s a hiúz levegőbe emelve fejét, viseli a természet erejét, mi bundáját borzolja.
Kicsi, s talán kicsinyes is. Önfejű, s talán rámenős, ostoba mindentudó, tapasztalatlan bölcs, vak látnok, de lehet, hogy egyszerűen csak gyerek.
Álmatag tekintetek -, talán mind az útra szegeződnek így kora reggel - még a nap is csak most kezdett felkúszni, de ők már fáradt vigyázban állnak, mintha parancs lenne attól, amire várnak.
Fák között kószáló, pajkos szélként élni, szaladni, levegőt venni, s kifújni, s jártadban minden arcra mosolyt csalni. Felnézni a határtalan magas égre, s tiszta kékjét mélyen magadba szívni. Érteni a fenyők susogását, madarak dalolását, észrevenni kicsiny életek apró moccanását, a magas fűben.
Kinn ülök e fából eszkábált verandán, melynek léceit rágja már az idő; késő délután felé hajlik a Nap, s csak hallgatom a vén hintaszék nyöszörgését, ahogy monoton bólogatok benne előre, s hátra, oda-vissza, fel-le.
- Hahó! - kidugta fejét az első hóvirág és rácsodálkozott a világra. Apró, fehér szirmaival a Nap felé nyújtózkodott és mosolygott. Várta a gyermekek ragyogó tekintetét, hogy kíváncsiskodva megtakarítsák körülötte a földet, és segítsenek társainak is előbújni.
Az élet közhelyek egész rendszere, de a klisék igazak. A történelem szereti ismételni önmagát, hiszen, ami elromolhat, az előbb-utóbb be adja a kulcsot, de az ember holtáig tanul és remél, mert a remény hal meg utoljára, mivel úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna, emellett a hitnek el kell kezdődnie ott, ahol a tudomány véget ér, s...