A festő és a hernyó

Magányos zugában ült a Festő. Hosszú kabátban, s a homályos szoba ellenére sötét szemüveg fedte szemét. Körös körülötte vásznak álltak portrékkal és tájképekkel, városok sziluettjeivel vagy zöldellő parkban szaladó kutyákkal és gyermekekkel. Sóhajtott. Sokadszor már és mélyen, mintha lelkét is kilehelné rövidesen. Ujjai között ingatta az ecsetet, és nézte a képeket a szoba sarkába dőlve. Régóta nézte már őket, s minthogy képtelen volt újra festeni, néha beszélt hozzájuk, de tán nem is várt választ már senkitől.

• Mi okból gubóztál így be, Festő?

A Festő, ahogy sokan ismerték, körbepillantott, ám egy teremtett lelket sem látott. Ijedtében, hogy már az esze is kezd elmenni, felugrott, de csak halkan szólt.

• Hahó! Ki van itt?
• Ejnye, Festő, egy vendéged van, s őt sem veszed észre, csak mert nincs eléggé a szemed előtt.

A Festő most már tényleg kezdett megrémülni, hiszen hangokat hall, de látni senkit sem lát. Miféle ördögi csíny ez, mely így megszállta elméjét? Azért csak érdeklődött tovább, hátha  mégis akad valaki a szobában rajta kívül.

• Hol vagy? Nem látlak.
• Itt vagyok, Festő. Pontosan az orrod előtt, hogy észrevehess.

Éppen akkor, amikor a Festő érzékelni kezdte, merről jön a hang, s felemelte ecsetét a levegőbe, egy zöld hernyó kúszott végig a fapálcán. Hátrébb eső lábacskáira támaszkodva, a levegőbe emelkedve kezdett hajlongani és tekergőzni, mint aki további kapaszkodók után kutat. A Festő a hernyó elé tartotta egy ujját, csak finoman, nehogy véletlenül megbökje a kicsiny állatot, s akkor a hernyó elégedetten felcsusszant rá.

• Látsz e most már, Festő?
• Látlak, hernyó - maga sem hitte, hogy társalogni kezdett eme roppant alacsonyrendű kis lénnyel, s nem is rangja miatt nem szándékozott volna beszélni vele, csupán, kinek jutna eszébe, hogy szóba elegyedjen egy hernyóval?
• Úgy. Rendkívül nehéz magunkra vonni ilyen nagyszerű élőlények figyelmét, kiváltképp, ha semmire sem hajlandók eléggé odafigyelni.
• Különös, hogy így véled. Hiszen apró termeted és rövidke életed miatt jelentéktelen vagy számunkra. Mi okból keresnéd olyanok társaságát, akik számára jelentéktelen vagy?
• Tudod, Festő, neked igazán meg kellene ezt értened. - a hernyó kissé szemrehányóan hunyorgott fel a Festőre.
• Úgy véled, nem értem?
• Nem értheted, amire nem figyelsz oda. Hisz engem sem vettél észre, nem is gondoltál volna rá, hogy társalogj egy olyas valamivel, mint én, most mégis úgy érzed, nagyot tudok mondani neked - mosolyodott el bölcs módjára a hernyó. - Miért?
• Hisz azt mondtad, értenem kellene...
• És egyből úgy hiszed, igazam van. Látod, Festő, semmit sem figyeltek meg eléggé ahhoz, hogy teljesen biztosak lehessetek magatokban.
• Mit kellene értenem?
• Miért viseled e sötét szemüveget? - kérdezett vissza a hernyó.
• Bántja a szememet a fény.
• Hiszen sötétben ülsz naphosszat. Festményeiden ragyogó napjaid, erdőid zöldje, hölgyeid arcának pírja zavarja tán így szemedet?
• Igazán nem tudom, hernyó. E festmények zavarba ejtőek. Hisz a világ nem ily ragyogó, nem zöldellnek már így az erdők, nem mosolyognak így a nők, nem árad ily szenvedéllyel az élet.
• Tehát káprázat csupán, amit vászonra vittél. Ha engem festenél meg, mit ábrázolna a képed? Egy egyszerű zöld hernyót, mely ecseted szárán ülve néz rád, vagy egyből megfestenél annak a pillangónak, ami majd lesz belőlem? Egy pillangót szívesebben nézeget az ember. Úgy hiszem, Festő, te is szívesebben látod a világot olyannak, amilyennek érzed, hogy lennie kéne.
• Tehát tényleg csak szemfényvesztés, amit festek... Értelmetlen, hisz nem valós, sosem lehet az.

A hernyó ismét elmosolyodott és megcsóválta a fejét a Festő bús arcát látva.

• Mi értelme lenne lemásolni a valóságot? Hisz az már létezik. Akkor nem Festő lenne a neved, hanem Másoló. Pedig a világon sincs két egyforma fenyő vagy hernyó, ahogy városból és emberből sincs két teljesen egyforma.
• Úgy hiszem, igazad van, kedves hernyó! - derült fel a Festő, s óvatosan egy festőállvány tetejére csúsztatta az állatot, majd vásznat és festéket kerített, hogy megfesthesse a hernyót.
• Van még néhány napod, mielőtt begubózom, majd aztán újjászületek akként, aminek most teremtesz engem.

A Festő ledobta kabátját, szemüveget sem viselt eztán. Kinyitotta a spalettákat, és rámosolygott a világra. Több képen is megörökítette a hernyót, míg arra várt, hogy az újjászülessen, s aztán kitárta az ablakokat, hogy rövid és jelentéktelen életét úgy élhesse, ahogyan azt ő szeretné. A Festő pedig nem mulasztotta el többé megfigyelni a lepkéket és hernyókat, s az élet más apróságait. Mind valami újat és szebbet adtak a világához.