A harang

2019.02.20

Kongott a harang, búsan és rendületlenül, hogy úgy hittem, tán már sosem hagyja abba. Mély, gyászos hangja a fülemben lüktetett, pedig már messzire távolodtam tőle. Szemem előtt maradt a templomnak sziluettje, miként a zápor mögött magasodik a domb aljában. Vörös tornya az ég felé tör, fehér falai fénylenek a szürkeségben, nehéz faajtaja mindannyiszor döng, mikor betér valaki.

Én csak rohantam. Tudja Isten hová, de mennem kellett. Loholnom lélekszakadva, mintha űznének. Mintha kopók járnának nyomomban, szaladtam a sötétedő erdő felé. A fák ágai összeértek a fejem fölött, miként ha rám akarnának hajolni egyetlen nagy dunyhaként.

Ó, hogyan is fedhetnének el, mikor fülemben zúgott a harang és szememben lángolt a templom! Lángolt, mint vágy a szívemben, hogy egyszer újra megpillanthatlak, csak látni vágyódom téged ismét, semmi több nem adna nekem nagyobb vigaszt. S, hogy egy részem tudta, e vágy sosem teljesedik be többé, lábam újra vinni kezdett sebesen. Hajszolt a kétségbeesés. Rohannom kellett és cipelnem az ősi súlyt, mely szívemre telepedett. Szinte megfojtott.

Isten tudja tán csak, meddig rohantam, de napoknak éreztem az eltelt időt, mikor aztán megálltam a patak partján. Vizének tükrében ott hullámzott egy ismerős arc. Megérintettem vonásait és rágondoltam. Kezének melegére, szemének szép fényére, testének erejére, mely látszólag megtörhetetlen. Ott ültem karjai közt és boldog voltam, tán boldogabb, mint e világ lelkei együtt véve.

Kinyitottam akkor a szemem, engedve, hogy eltűnjön e délibáb; még ott remegett bensőmben, és őt rajzolta ki előttem. Fájdalmat éreztem. Összefacsarodott a szívem és egyszeriben nem tudtam többé gátat szabni könnyeimnek. Zokogtam és levegőért kapkodtam, úgy éreztem elpusztulok. Keserves kín szakadt rám, ami elől eddig menekültem. Nem volt hova futnom tovább. Nem vitt már a lábam, és e röpke pihenő elég is volt, hogy rám törjön a gyötrelem és vele az emlékek.

Tán a patak is tőlem áradt meg oly nagyon, hogy mire visszaindultam falumba, már valóságos folyammá vált. Követett hazáig, hová közeledve szaladni kezdtem újfent, de nem tértem be az utcánkba. Messzire vitt a vágy, hajszolt s én égő szívvel loholtam vissza a haranghoz.

Arcomba tapadt hajam résein át néztem a templomot. Oly néma volt, oly fennkölt, hogy remegni kezdett tőle minden porcikám, mert éreztem újra a fájdalmat. Azt a napot, azt az órát, s a pillanatot; nem volt már hová szöknöm előle. Lehunytam szemem, s hagyva, hogy az eső mossa el könnyeimet, az ég felé fordultam. Magamba ittam a levegő hűvösét, a zápor illatát, éreztem a vízcseppeket a bőrömön, s hogy átjár hidegségük egészen forrongó szívemig. 

Ismét a kongás térített magamhoz. Megremegtem hangjától; mintha bennem döngött volna ily eréllyel. Összerándultam, ahogy egyre csak búgott és, mintha egyre közelebb kerültem volna a harangnyelvhez. Rezonált a levegő és benne táncolt nehézkesen a kongás. Kínnal csapódott az agyamba, és éreztem, ahogy minden egyes hangja egy újabb repedést kelt szívemen.

Pillanatokig hallottam még a morajt, pedig a harang már nem mozdult. Felnéztem akkor újra rá, de már nem sírtam. Nem volt többé könnyem. S midőn hajlandó voltam magamnak is beismerni, mit mindenki tudott, elzarándokoltam a dombtetőre. 

Sárban gázoltam, térdig befedett, mire elértem a szerény földhalmot, amely téged rejtett. Leborultam akkor melléd, fejemet újra szívedre hajtottam. Ó, bár hallhattam volna újra dobbanását, érezhettem volna szelíd lüktetését, mely  gyorsulni kezd, ha hozzád érek. 

"Szeretlek, kedvesem!" - suttogta ajkam elhalóan. De szívednek nem volt már hangja, sem ereje mozdulni. Feküdt némán és holtan. Jaj, összeestem e gondolattól, akárhányszor fölkeltem mellőled, visszarogytam. Nem volt már maradásom nélküled e világban, s nem volt többé erőm, hogy újra búcsút intsek neked. Elpihentem halmod mellett és vártam, hogy újra felém nyújtsd kezed és karjaidba zárj, ahogy éltünkben tetted.