Beszélgetésem egy macskával

Elmerengtem unalmamban. Csak úgy, mint amikor az ember kicsit mélyebbre süllyed az elméjében és anélkül, hogy sokat gondolkozna, elmereng dolgokon. Az ember ilyenkor kicsit úgy néz ki, mint aki valami fontosabb látnivalót fedezett fel a távolban, amit igencsak érdemes hosszan, már-már bamba ábrázattal megfigyelni.

A sziklakert mellett üldögélve néztem a sárguló leveleket, ahogy lassú táncot járva hullottak le a fákról az őszi szél dalára.

Anélkül, hogy konkrétabban gondoltam volna a levelekre vagy a természetre, az agyam megtelt falevelekkel, színekkel s az ősz illatával. Egy körforgás részévé váltam néhány pillanatra. Együtt pattantam ki tavasszal, s hulltam alá ősszel a levelekkel. Lágyan elpihentünk az avaron. Sünök, cickányok és különféle rovarok kutattak közöttünk. A széleinket a dér csípte, heves utazásunkat a szél segítette, míg nem érezni kezdtem én is a vén anyatermészet ölelését, melyben lassacskán feloldódtunk mindannyian.

Merengésemet egy váratlan vendég, halk léptei szakították félbe. Kecses mozdulatokkal közeledett. Tejeskávé színű, lenyűgözően kék szemű macska volt. Kimért léptei, alig hallhatóan hozták egyre közelebb, ám távolságtartó maradt. Nem jött oda barátkozni, hízelegni; büszke testtartása, és lenéző tekintete nem engedte közelebb hozzám néhány méternél. Végigmért, s mintha sóhajtott volna a jobb társaság híján. Végül úgy gondolta, arra a délutánra már lerendezte minden dolgát, így még egy érdektelenséget kifejező sóhajtás közepette, lefeküdt a kókadó virágok közé. Aztán, mint valami nagyon fontos ember, bocsánat, macska, aki bokros teendői közt is szakít időt egy közönséges, sőt unalmas esetre, rám pillantott nagy szemeivel, mintha azt mondaná: Hallgatlak!.

Kíváncsian figyeltem egy darabig, s kis gyermek módjára felé nyújtottam a kezem, hogy magamhoz hívjam. De mit is gondoltam én? A nagyságos kisasszony válaszra sem méltatott. Unottan nyalogatni kezdte szürkés lábát, majd ásított egy nagyot, s ezek után úgy döntött, megengedheti nekem, hogy pár pillanatra ismét belenézhessek a zafírtengerbe.

Elmosolyodtam rajta.

- Igéző szemek mögött a megvető sajnálat. - Rám nézett erre, s mintha értette volna szavaimat,  ismét szélesre tátotta száját, mint ki ásít, de valójában vigyorgott. - Úgy, hát gúnyolódsz rajtam. Emlékeztetsz néhánymillió másik emlősre, köztük jócskán akadnak, akiknek lenyűgöző szépségük fedi el felszínes valójukat. Érdekes, hogy te mégis megúsztad a humán kifejezés minden formáját. Pedig, ahogy így elnézem kissé hasított szemeidet, égbe meredő fekete füleidet, komoly, csábító ábrázatodat, kénytelen vagyok azt mondani, hogy nem tartozol az odaadó állatok közé. Valamely tulajdonságod azonban mégis megmentett téged a megszégyenítéstől, hogy magunk közé sorolhassunk. - Engem néz merev tekintettel, tudom, hogy érti, mégis hagyja, hogy gyalázzam őt. Aztán megrázza magát, s ezzel együtt lerázza a magáról szavaimat is. Elheveredik, egy falevelet játszik a magasba, pofozgatja, majd hagyja, hogy lehulljon, s ő is elnyújtózik. - Megmentett az az erényed, ami miatt, minden cinikusságod ellenére, még hajlandó vagy itt feküdni mellettem, holott semmim sincs, ami kellhetne neked.

Nyugodtan pihent, néha rám pillantott, mintha bele akarna szólni magányos elmélkedésembe. Magányos, holott érkeztekor tudatta velem, hogy az ő jelenléte számomra kiváltság, így tehát nem kellene magányosnak éreznem magam.

Az égen felhők úsztak keresztül, amit ismét komoly ábrázattal figyeltem meg, s a gondolataim vattapamacsokkal teltek meg és repüléssel. Vonuló madarakkal, akik egyenesen Afrikába repítettek. Ott a végtelen, füves szavannákon leselkedtem gnú- és zebracsordák után, és ezen növényevők mindennapjain méláztam egy darabig. Nehéz erről elmélkedni, miközben egy sziklakertnél üldögélsz, és minden gondolatodat kiértékeli egy zafírszempár. Oldalt pillantottam: a macska hatalmasat ásított, és a farka is külön életet élve kezdte játszani ideges taktusát. - Még mindig untatom.

Senki nem kötelezte maradásra; megtehette volna, hogy amilyen csöndesen érkezett, olyan észrevétlenül is oldalogjon el, ehelyett nyújtózkodott és felült, és nézte tovább merengésemet.

Ismét aláhullt pár levél. Milyen szépek... A fák aludni készülnek. Csupán a bennük lüktető élet lesi a tavasz első hírnökeit. Tavasz... az ember akárhová eljuthat fantáziáján keresztül anélkül, hogy észrevenné.

Most én álltam fel nyújtózkodni. A macska rám pillantott. Méregetett, de nem mozdult. Gondoltam, mostanra már elég időt töltöttünk együtt, és ez kezdete lehet barátságunknak. Lassan felé léptem, hogy megsimogassam, mire ő hirtelen felugrott; idegesen rám nézett, mintha azt kérdezné: Mit akarsz?, s mikor felé nyújtottam a kezem, ingerülten fújt egyet, s emelt fővel távozott. Mosolyogva néztem utána, s megcsóváltam a fejem.

Tudtam én, hogy emberséges.