Köszönet Érted!

(Vedd magadra, ha ingednek érzed.) 

Sok minden történik, tudod, manapság a világban. Túl sok rossz, de jó alig. Vagyis ez így nem igaz. Van jó is, szép is a hétköznapi szürkeségben, csupán fáradtak vagyunk észrevenni őket. Fáradtak vagyunk megállni, és sokszor borzasztóan fáradtak vagyunk továbbmenni is. Nehéz változtatni, kiszállni, átlépni, elnézni, felnézni, mosolyogni és csöndesen szólni, és ez így nem jó. Nem jó, hogy néha nem tudunk egymáshoz halkan szólni, vagy egyáltalán csak egy mosollyal elintézni, ami fáj. Pedig szappanoperát kreálni sokkal fárasztóbb, mint kihúzni a tévét a konnektorból és hagyni, hogy megszűnjön a lárma körülöttünk.

Nem jó ez így, és sajnálom, bármennyire is rosszul esik még kimondani is, sajnálom, amikor nincs türelmünk egymáshoz. Vagy miattam, vagy miattad. Foghatjuk a fárasztó napra, mások fárasztó napjára, akár az egész világ fáradtságára, akkor is hadd mondjam ki én: sajnálom. Néha rettenetesen nehéz az emberekkel embernek maradni. Nem meghallani a szavaikat, de megérteni a gondolataikat, nem tudni mindent, mégis meglátni, ami nyilvánvaló. Nem kell tovább filozofálnom Neked, úgyis érted, mire gondolok.

Az ember nem maradhat mindig egyedül a maga elméjébe zárva, hisz annál sötétebb és pokolibb hely talán Dante poklában sem létezik. Szörnyeket vagyunk képesek teremteni anélkül, hogy életünkben akárcsak egyszer is láttunk volna valódi szörnyszülöttet. Képzeld el, miket tudunk hát kreálni látott és átélt dolgokból. Ilyen fantazmagóriák között talán nem is csoda, ha az ember néha megőrül, és őrültségében éppen annak árt, akinek a legkevésbé sem szeretne. Sajnálom, tényleg. Az emberi lények önmagukban is fárasztóak tudnak lenni, hát még, ha összekerülnek.

Mindenesetre, létezik szép is, jó is a szürke hétköznapokban. Néha meg sem kell erőltetnünk magunkat, hogy észrevegyük e kiváltságos apróságokat, melyek kaptak némi színt, csak hát... mi emberek roppantmód bonyolultak vagyunk. 

Láthatod, ember magyaráz embernek, feltételezve, hogy ő ebből az őrületből eddig kimaradt, pedig nincs oly szerencsés kétlábú, úgy hiszem, akit ez elkerülne. Szóval sajnálom, hogy emberi létemből kifolyólag éppen olyan emberi vagyok és ezáltal tökéletlen és gyarló, akárcsak az összes többi. Hogy olykor, amikor jobb lenne kitépni a kábelt a falból és zen állapotba merülve újrabootolni, én is átkapcsolok egy dagályos, csöpögős szappanoperára, mert hát ilyenek vagyunk mi, emberek. 

De Érted hálát adok. Még a nyáltenger közepére is beúszol értem, ha kell, nem hagysz belefulladni a saját poklomba. Nélküled feleannyit láttam volna a világból. Nem lennének emlékeim, amikre akár, ha könnyek között is, de mégis mosolyogva gondolhatnék vissza. Nem lenne tucatnyi olyan abnormális ötletem, amik felébresztenek az éjszaka közepén, s azt mondjam rájuk: ezt meg kell csinálnunk! Nélküled kevésbé érdekelne a holdtölte vagy a vánszorgó felhők az égen, s tán kevésbé várnám a hajnalt is - amit a munka miatt, igazából nem várok. 

De Neked köszönöm! S ne hidd, hogy nem igyekszem, hogy rászolgáljak kitartásodra és hűségedre. Bár ezt ítéld meg Te. Én azért csak fogom a kezed tovább, ha épp szükségét érzed. Sajnos abban biztos lehetsz, hogy emberi voltomból kifolyólag, én kapaszkodni fogok, amíg le nem rázol végérvényesen, vagy amíg meg nem tanuljuk együtt a kábel falból való kitépésének hogyanját. 

De egy szó, mint száz: Köszönet Érted!