Márk és Othello

2023.12.14

A kislány minden mozzanatából sütött az ellenszenv. Ha nem kiscsiga módjára, begubózva duzzogott egy sarokban, akkor rúgkapált, és minden igyekezetével azon volt, hogy valamilyen módon eltalálja a férfit. Othello persze jót mosolygott az alig kilenc éves kislány indulatain. Fékezhetetlen volt, megzabolázhatatlan, egy ördögfajzat, aki saját, apró termete ellenére sem félt szembe szegülni másokkal.

Othello gyengéden vonta magához Lorát, mit sem törődve a feléje kalimpáló kezekkel és lábakkal. Már az se rendítette meg, hogy a lány újfent mellkason fejelte őt. Lágyan végigsimította a hátát, hajába fúrta ujjait, és magához ölelte a fejét. Ringatni kezdte, s Lora lassacskán felhagyott a vergődéssel. Lehunyta a szemét, és nyugton maradt az idegen karok között, amik erősen fonták őt körbe.

Márk megbújt a válaszfal mögött. Onnan kémlelt az apja felé, akinek karjaiban ott szuszogott az ismeretlen jövevény. Fehér haja, barokkangyal-szerű termete és szikrázó, minduntalan fellobbanó tüze, mi rendre megégette az apját, elkápráztatták a fiút. Csak bámulta őket sóvárogva. Az apja széles tenyerét, ami oda-visszacirógatta a kislányt, aki a férfi krémszínű zakójához bújva pihegett, időnként pedig megpróbálta eltolni magát Othellótól, a lány vállán és hátán végigomló fehér bársonyt… képzeletben ő is belefúrta az ujjait. Morzsolgatta a finom szálakat, miközben ő rá is ugyanaz a sértődött, szürkéskék egérszempár meredt, mint Othellóra.

Ökölbe szorult a keze, és odarontott az apja elé, hogy kilökje a lányt a karjaiból. Lora a földre gurult; azonnal felpattant és elszaladt, mielőtt még bármelyikük is utána kaphatott volna. Szaladt, ahogy a lába bírta, kicselezve az útjába akadó testőröket, s az első adandó alkalommal kivetette magát a földszinti ablakok egyikén, majd eltűnt a Telepek valamely omladozó épületében.

Márk az arcához kapott. Othello keze nagyot csattant a fiún.

  • Te ostoba kölyök! Tudod meddig tart betörni egy ilyen szilaj csikót?! – korholta. Hátat fordított neki, és kibámult az ablakon, tekintetével Lorát keresve a Telepek szürkeségében.
  • Minek kellett neked ez a fakó szuka? Tán anyám helyére szánod őt?

Othello a fiára sandított a válla fölött. – Ne beszélj marhaságokat. Ez még csak egy kislány. Alig fiatalabb nálad – enyhült meg egy pillanatra. – Azért hoztam ide, mert nagyobb biztonságban lesz velünk, mint ott, ahonnan elhoztam. Vedd úgy, hogy a testvéred, és vigyázz rá. De egy ujjal se merj hozzáérni, megértetted?

Márk fintorgott, majd kiköpött. – Nekem nincs testvérem, és magasról teszek az ilyen kis libákra. Nem én szórakozom velük…

Othello szúrós tekintete a fiúba fojtotta a szót.

  • Mielőtt ítélkezni támadna kedved, tanulj egy kis jómodort. Tanulj meg viselkedni végre! Szégyen, amit művelsz… – Kimérten az emberéhez sétált; mozdulatlan várakozott már egy ideje az ajtóban. – Kerítsétek elő, és hozzátok vissza, de senki ne merje bántani! – Ismét a fiára nézett. – Veled még elbeszélgetek!

Lépteinek súlyán kívül, ami Márk fülében döngött továbbra is, nem hagyott mást hátra. Márk szeme összeszűkült, ahogy kinézett a Telepekre. Árkádok alatt szaladgáló, félmeztelen fiúcskák hajtottak egy eresztő focilabdát, kóbor kutyák üzekedtek a bokorban, vagány csavargók robogókkal versenyeztek a betonházak között, amik közt kifeszített drótokon ruhák száradtak. Felfordult a gyomra, s arra gondolt, milyen lenne valahol máshol élni. Normálisnak lenni egy normális munkásember fiaként. Végignézett a társalgón: fehér falai voltak elegáns bútorokkal, zongorával, és nagyobb esteken felszolgálókkal, miközben odakint éheztek mindazok, akikből ez a család is élt.

Végigsimított az arcán, majd ő is kimászott az egyik földszinti ablakon, és rohanni kezdett az erdő felé, messzire ettől a helytől.

© 2023 ToczauerJuli
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!