Nyugalom

2022.02.25

   Kinn ülök e fából eszkábált verandán, melynek léceit rágja már az idő; késő délután felé hajlik a Nap, s csak hallgatom a vén hintaszék nyöszörgését, ahogy monoton bólogatok benne előre, s hátra, oda-vissza, fel-le.

   Sárgán tündököl előttem a búzamező. Aranyló színeit oly finoman emeli ki a háttérben gyülekező sötét felhők serege, mintha csak egy festmény volna, melynek kontúrjait gondosan elmosta az alkotó kéz.

   Lassú, méla folytonossággal nyikorog a viharelőtti csendben a szék. Karfájának halvány erezete szelíden hajlik meg ujjaim között. Tán oly régóta tartja már e könnyed ívet, mint hajam a derességet, mely alól feltekintve most már látom, miként nedves levegővel társulva, áztatni kezdi a búzatáblát a nyári zápor.

  A kalászok nyugodt, csöndes örömmel csepegtetik végig apró szemeiken a felhők könnyeit; nézem őket, ahogy lágyan hajlongnak, integetnek. Integetnek, mint egy boldog kisgyermek, ki újra látja nagymamája ráncaiban a fiatal nőt; sima, bársonybőrén, ahogy végig szöknek a megcsillanó boldogságkönnyek, mikor háborúból hazatért férjét öleli magához, kinek vállát utoljára nyomja le a puskatus megfáradt, vén súlya, melyen a repedések a hosszú éveket jelzik, távol a kedvesétől. Reménnyel jegyezte el, még mielőtt a kormos, rozsdás vonatlépcsőkre nehezedett volna, s még mielőtt a vonat kürtje búgni nem kezdett. Búgni, mint egy mélyhang a zongorán, mi úgy sír fel a magas égig, s úgy zeng ott, akár a farkasok hívása télvíz idején a pusztában, hol a vércsemadár zokog. Párját kutatva, mintha csak egy kétségbeesett anya keresné elcsatangolt gyermekét, ki nem tudja, hogy elveszettségében sírjon-e vagy nevessen a világ felé, mely oly határtalan, akár a mélykéken hullámzó óceán, minek tükre fölött csivitelnek a napfényében tollaikat megcsillantó sirályok, hangos lárma közepett veszekedve az ételért.

   Alacsonyan cikáznak most a fecskék, rovarok után kapkodva a levegőben. Szinte alig látom őket fürge röptükben. Lassan előmerészkedik a kendermagos. Tollászkodik. A kopasznyakú is kapirgálni kezd. A vörös kakas fontoskodva sétálgat közöttük. Nem zavarja meg őket a telefon hangos berregése. Odabentről szól. Talán fontos, talán még sem annyira.

   Le-fel, le-fel - nyikorog tovább a hintaszék, s hangja épp úgy elhal a távolban, ahogy a csöndes nyári zápor is tovavonult a messzeségbe. Maga mögött pedig nem hagyott mást, mint az integető, aranyló kalászokat a lenge szélben, s egy fáradt, öreg hintaszéket, mi békésen nyöszörög a csendben, s benne engem. 

© 2022 ToczauerJuli
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!