Őstehetség

2021.03.11

Megjelent: 2020. Aposztróf kiadó - Dimenziók 11 antológia

Állva tapsolunk. Néhányan elismerően füttyentenek is. Eme elitközeg sejtéseim szerint persze elég jól nevelt, hogy tudja: komolyzenei koncerten nem illik ily módon kifejezni csodálatunkat.

Engem az akadémia belsőterének tanulmányozása jobban lekötött, mint az az ifjú, aki e reneszánsz palota közepén szinte kötelezőnek érezte a dramatizálást. Számomra csupán nevetségesnek hatott az előkelő oszlopcsarnok közepén, a hatalmas mennyezeti rozetta alatt ülő tizenéves fiú, miként rozsát dob egy hölgynek előadása elején, míg annak végén többször is meghajol minden irányba. Az apoteózis élménye kiütközött az arcán.

A koncert után a hallban találkozunk. Én és néhány kollégám - társ- és alosztályokról, némelyiküknek a nevére sem emlékszem. Külön szintekre szóltak a jegyeink. Várakozom. Ismét az épület magával ragadó díszítettségét vizsgálva ütöm el az időmet. A kazettás mennyezetre festett emberalakok jórésze felismerhetetlen számomra. Mosolygok magamon: néhány hónapja ez a tudatlanság még önostorozással társult volna, és másnap már a könyvtárban ülnék, hogy csiszoljam úrias valómat. Most csak egyszerűen lenyűgözőnek találom e festményeket, és élvezem a látványukat.

Kilépünk az őszi estébe. Arcomba csap a fagyos levegő, mélyen beszívom. Átjár. Eltölt. Jólesik. Az egyetlen hölgy a társaságunkban a kezébe lehel, sürgeti indulásunkat. A szomszédos kávéházba igyekszünk. Szokás szerint. Odabent meleg, füst és kávéaroma terjeng, megrészegülök egy pillanatra az éles váltástól. Gépiesen lesegítem a hölgyről a szövetkabátot és a fogasra akasztom. Nem mintha érdekelne, hogy udvarias vagyok-e vele vagy sem, csupán megköveteli az illem. Öten ülünk körül egy meglehetősen kicsi asztalt. A kollégák szivarra gyújtanak. Úr módjára kezdenek pöfékelni és karikákat eregetni a sűrűsödő levegőbe.

- Meg kell hagynom, uraim - szól tőlem balra a kolléga, figyelembe se véve a hölgyet közöttünk; egy a feje búbján már kopaszodó, nyurga alak, aki rendszerint valami semmitmondó és megkérdőjelezhető ténnyel kezdi a társalgásokat - ez kifejezetten remek előadás volt. Én mondom, remek volt!

- Tehetséges kölyök - helyesel a mellette ülő köpcös figura. Alig látszik ki nyaka a szmokingutánzat gallérjából.

- Természetesen sok gyakorlás, és persze a legkiválóbb tanárok és az akadémia áll e fiú mögött. Nem is lehetne másként, hogy valaki idáig eljusson. - Ezen kolléga szavai némiképp megrekesztik a beszélgetést. Én szótlanul somolygok magam elé, míg ő rögvest csatlakozik a helyeslőkhöz. - Roppant kivételes tehetség.

Erre már a többiek is bólintással felelnek. A magasba emeljük poharunkat és köszöntjük a jövő Liszt Ferencét. Milyen könnyű is valakit alul vagy túlértékelni, kiváltképp akkor, ha nem ismerjük sem a jelen rajongásuk tárgyát, sem azt, akivel oly nagylelkűen azonosítjuk a múltból.

Hallgatom még egy ideig, micsoda karriert és vagyont jósolnak az ifjú Lisztnek, kinek zongorajátéka valójában csak szánalmas próbálkozás pótolni a szülők hiányosságait, s ezzel együtt felérni a legnagyobbak talpáig. A legkiválóbb zeneprofesszorok és az akadémia áll a fiú mögött... Többször is elismétlik, én pedig mélázom ennek jelentőségén egy darabig, majd elnézést kérve kihátrálok e beszélgetésből.

Nem marasztalnak, nem kérdezősködnek. Isten Önnel! - mondják, s zárják a megbontott kört utánam, míg én elhagyom a helyiséget. Már egy cinikus mosolyra sem méltatom e jelentet. Kilépek az utcára, ismét orromba vág az ősz hűvös illata.

A folyóparton sétálok haza. Kezemet zsebembe rejtve melengetem. Érzem a hideget, és mégsem fogom fel egészen. Gondolatban egy távoli világban járok, amely nem fizikailag vagy időben értve távoli. Nem is tudom, miként lehetne ezt elmondani. E világban más szabályok szerint élnek. Állításaid és sejtelmeid más értelmet nyernek. Ha cselekszel, tettednek egészen más súlya lesz, s ha nem teszel semmit, az életeddel fizethetsz érte, míg itt csupán bölcsnek vagy épp félkegyelműnek mondanak.

Ismerős harmóniák kúsznak felém, s megtorpanok egy pillanatra. Hallgatom a közeli játékot. Szívem egyszerre hevesebben kezd verni tőle. Ez jazz! Ó, de még milyen! Leülök nem messze a szaxofonos férfitól. Csupán egy villanyoszlop szórja felénk a fényét, így e földöntúli muzsika, mellettünk a rohanó folyóval, még inkább magával ragad. Térdemre könyökölök, és nem bírom megállni, hogy ujjaimmal dobolni ne kezdjem a ritmust. Micsoda Istentől kölcsönzött dallamok!

A férfi még jobban rákezd, amint észreveszi, hogy közönsége akadt. Fújja és fújja, ahogy a tüdejéből telik, egy egész révület-kastélyt épít hangokból. Libabőrös leszek a kabátom alatt. Talán egyszer hallottam még ehhez foghatót. Nem is olyan régen.

R.P.-vel egy bár roskadozó teraszán ültünk. Ott, abban a számomra távoli világban, amely temérdek rejtélye és taszító sajátsága ellenére is gyökeret vert szívemben. A bár ugyanennek a folyónak a partján áll, s aznap különösen sok vendég tért be az egyébként szerény kínálattal és kényelemmel rendelkező helyre. Meg is jegyeztem magamnak, de úgy rémlik, hangosan, hogy a mostoha körülmények, mennyire természetesek itt az embereknek. R.P. rám nézett sötét szemeivel, de csak somolygott gúnyolódásomon.

- Nem a hely vonzza ide őket. Mindjárt megláthatod te is - mondta.

Figyeltem még egy darabig azt az alig huszonéves fiút fekete hajával és képével, akit most már a barátomnak nevezhettem. Két hónapja még nem érdekelt semmi vele kapcsolatban, most pedig csüngtem minden szaván, és nem győztem tanulni tőle - noha ezt még magamnak sem akartam beismerni.

Alighogy felhívta a figyelmemet, a sebtében raklapokból összetákolt színpadon megjelent egy fiú. Szakadt gyolcsingben és farmerben, meg egy lábujjközi papucsban. Csodálkozásomat ezen öltözéken vélhetően nem tudtam eléggé leplezni, s hogy e vézna kisveréb egy szaxofont vett elő a legnagyobb óvatossággal - ezt aztán végképp nem vártam, hogy bármi is felülmúlhatja aznap este.

És felülmúlta.

R.P. kacagott rajtam, míg én tátott szájjal bámultam a kisverebet. Egyszeriben nem tudtam, hogy álmomból nem bírok-e felocsúdni vagy mindez a valóságban történik. A fiú könnyeden fújt, mintha teste meghosszabbítása lett volna a hangszer, melyben Charlie Parker lelke lakozott. E pillanat felülírta a tényt, hogy a szegénynegyed közepén ültem egy suhanccal, és egy szintén mélyszegénységben élő tizenéves fiút hallgattam. A raklap színpad, amely imbolygott a gyermek alatt, akár az akadémiában is lehetett volna, ahogy az ütött-kopott, remélhetőleg csak borfoltos asztalok, törött székek, az omló vakolat, és a csürhe is, ami a legnagyobb ámulattal hallgatta a kisverebet. A levegő portól és lármától terhesen kavargott körülöttünk, de én mit se törődtem nehezülő légzésemmel, és az állandó zúgással, ami beköltözött a fejembe. A szívem kalapált, mint egy kisfiúnak, aki először hall és lát valami olyan elképesztően katartikus dolgot, amit képtelen teljes egészében befogadni. Térdemre könyökölve hallgattam, mit művel az a gyermek egyetlen hangszerrel, hogyan kápráztatja el a zenéhez vajmi keveset értők táborát. S most azt hiszem, vissza kell vonnom ezen kijelentésemet - az a fiú többet tudott a zenéről, mint mi itt az akadémiánkkal valaha is tudni fogunk.

Röviden játszott, bár olybá tűnt, fújna reggeltől estig és estétől reggelig, de a körülmények ezt nem tették számára lehetővé. Néhány dal után egyszerűen meghajolt és elcsomagolta a szaxofont, míg én szinte felugrottam. Tapsoltam, és azt hiszem, könnyeztem is. Egyedül voltam a lelkesedésemmel. Ám én a magamét nem leplezve odasiettem a fiúhoz, és a kezébe nyomtam a névjegykártyámat.

- Elképesztő vagy! - hadartam. - Őstehetség! Keress fel, ha szívesebben játszanál elitebb helyeken vagy ha bármire szükséged van. Keress fel!

Csak mosolygott rám a névjegykártyámmal a kezében. Sosem feledem azt a mosolyt, mert ahogy rám nézett, bűntudat fogott el. Láttam a tekintetében, hogy nem érti, mit kellene kezdenie a kártyámmal, ahogy azt is kiolvastam a tekintetéből, hogy a fiú nem tudja értelmezni a jeleket a papírlapon. Hirtelen nagyon nyomorultnak éreztem magam.

- Ügyes voltál, fiam... - bukott még ki belőlem, és meglapogattam a gyermek hátát.

Égető szégyennel a bensőmben a bártulajhoz léptem, aki ekkor érkezett köreinkbe.

- Ki ez a fiú? - tudakoltam.

- Ő csak a mi Rickink. Egy senki. Nincsen ennek se apja, se anyja. Nálam dolgozik, esténként meg muzsikál. Az istenverte kölyke! Megdobja ám a bizniszt. - Áradt a szó a tulajból, s felismerni véltem szavaiban a megbújó büszkeséget.

Ricki átnyújtotta a tulajnak a tokjában a hangszert. Nem szóltak egymáshoz. A fiú nem kért semmit a tehetségéért, ami egyszerűen a szívéből fakadt. A bár tulaj nem hálálkodott, hogy megint több pénzt hozott a konyhára, s nem is dicsérte. Csak dolgukra mentek.

Ez volt tán a második látogatásom abban a különös világban.

A férfi abbahagyta a fújást. Gondosan elcsomagolja a szaxofont, miként Ricki is tette. Figyelem, ahogy alakja sötéten mozog a parti fák alatt, s csak néha-néha derül ki, amikor a lámpák alá ér. Felpattanok, még mielőtt eltűnne a szemem elől.

- Várjon! - szólok utána.

A férfi visszanéz rám. Utolérem, és a kezébe nyomok egy kis aprót - amennyit a kabátzsebemben találok. Elmosolyodik a jutalmán. Félénken megfogja a kezem - most látom csak, mennyivel idősebb nálam ,- és visszapotyogtatja az aprót a markomba.

Zavarodottan nézek rá.

- Érezte a zenémet - mondja szelíden, s egy röpke főhajtással távozik a folyómenti sétányon.

Másodszor érzem magam nyomorultnak...


© 2022 ToczauerJuli
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!