Pádis - Erdély Meseországa

2021.11.04

Erdély mindenki számára mást jelent: kézműves portékák tucatjait, a juhokkal pettyezett dús hegyoldalakat, a medvéket, a pálinkát, az ordát és a telemeát, egy a Kárpátokkal körülölelt kis menedéket, ahol a magyarság makacsul megőrizte ősei identitását, egy vad és rejtélyes országrészt a határon túl, míg másoknak egyszerűen csak az Otthont.

Erdély az a hely, amely így vagy úgy, de megmozgatja az ember képzeletét, s itt bizony, határtalanul szállhat is szabadon. Vadregényes, búja tájai a zöld legkülönfélébb árnyalatait tárják a vándor elé, s hegyein járva a 19. századi romantikusok történeteiben érezheti magát. 

Erdély önmagában is egy ékszeresdoboz, bármely tájegységét látogatja is meg az ember. A nyugati részén, alig száz kilométerre a magyar határtól pedig egy olyan birodalom rejtőzik, amit csupán néhány éve kezdett igazán megismerni a természetjárók közössége.

Itt terül el a Bihari-havasok, az Erdélyi-középhegység részét képező hegytömb, ahol a karsztjelenségek szinte minden formában képviseltetik magukat. Cseppkőbarlangok, több méter mély zsombolyok, töbrök és források váltogatják egymást. A táj mindmáig megőrizte eredeti szépségét és természetességét, noha a hegység feltárása és kiépítése már az 1880-as években megkezdődött Czárán Gyula karszt- és barlangkutató jóvoltából. Az itt húzódó Pádis-fennsík, a Csodavárral, a Ponor-réttel, az Elveszett Világgal, a Szamos-bazárral és még számos kincsével a hegységnek eddig csak a legelszántabbaknak volt elérhető. Nemrég azonban befejezték a hegyre vezető utak leaszfaltozását, így kényelmesebbé és gyorsabbá vált a feljutás.

Turista csoportok özönlik el nyaranta a Pádis-karsztvidéket, noha a táj még különlegesebb arcát mutatja talán tavasszal, amikor a völgyek virágba borulnak, és ősszel, amikor az erdők olyanná válnak, mintha Monet festette volna őket. Ilyenkor tényleg csak azokkal találkozhatunk a hegyen, akik őrült módjára rajonganak a természetért és nem tudnak betelni annak szépségével. 

Rajtunk kívül csak a csobánok és nyájaik, illetve a kutyák azok, akik úgy tetszik, télen sem jönnek le a fennsíkról. Apropó kutyák. Sokan szeretnek együtt utazni kedvenceikkel, azonban Erdélyben nem ajánlott magunkkal vinni négylábú társainkat a túrákra. Jóllehet a hegyen élő kutyák koránt sem annyira zordak, mint elsőre, és főként a külsérelmi nyomok miatt tűnnek - simogatni persze ne próbáljuk őket ,- a nyájakat őrző csobánkutyák viszont annál komolyabban veszik a feladatukat. Tekintve, hogy medve ellen tartják őket, nem a jó modor az erényük.

A Bihar-hegységben számos túraútvonal közül választhatunk függően az edzettségünktől és kíváncsiságunktól. Adrenalinfüggőknek a szurdok- és balrangtúrák, kényelmesebbeknek a rétek, zsombolyok - ez utóbbiakat rejti az Elveszett világ névre keresztelt terület - és a kilátók ajánlottak. Bármelyiken is indulunk el, végig lenyűgöző természeti képződmények kísérnek majd. Néha pedig egy-egy "hegyi" kutya is mellénk szegődik, ami ha kevésbé vagyunk jártasak a környéken, kifejezetten jól tud jönni. Bár mi évtizedek óta járjuk a vidéket, utolsó túránk alkalmával egy foxi méretű jószág csatlakozott hozzánk. Nem csak az utat mutatta végig, hanem távol tartotta tőlünk a mókusokat, és nagy valószínűséggel a medvéket is. Cserébe részesült az ebédünkből, és mivel egy helyen volt a szállásunk, a vacsoránkon is osztoztunk négylábú idegenvezetőnkkel.

Ezúttal a mi körutunk a Galbena-kőhöz vezetett fenyveseken és élénkre sárgult bükkösökön át. Figyelmünket megosztva, hol a lábunk alatt tekergőző gyökereket, hol pedig a fölénk magasodó öreg fákat pásztáztuk, időnként pedig vettünk egy mély levegőt, és a szinte függőlegesen lefelé tartó ösvény kiszögelléseit és kapaszkodóit keresve haladtunk. Az út víznyelők és barlangok, illetve a Fekete tó mellett halad gondoskodva arról, hogy egy pillanatig se lankadjon a kalandvágyunk.

A Galbena-kőről festői kilátás nyílik a völgyre, s a környező csúcsokra, köztük a Nagy Bihar csúcsra, mely a Bihari-havasok legmagasabb pontja a maga 1849 méteres magasságával. Ősszel ez a táj valóban olyan, mintha egy impresszionista festő álmodta volna vászonra. Ritka szerencsénk volt, mert amíg a tájban gyönyörködtünk, egy zerge csapat jelent meg alattunk a sziklaormokon, a völgyben pedig egy kabasólyom vijjogott. Mindig érdemes csöndben járni az erdőket, akkor valóban minden kincsét felfedi előttünk. Maga a kilátó hatalmas mészkőtömbökből áll, ezekre biztonságosan kiülhetünk, és élvezhetjük a tájat.

Innen tovább haladva - kisebb kitérő során - útba ejthetjük az Eszkimó jégbarlangot is, amely nem véletlenül kapta ezt a nevet: egy jókora jégtöbb - pár ezer köbméteres - magasodik a gyomrában, ami sosem olvad el. Az út végéhez közeledve a Csodavár - szimbólumává vált e vidéknek jellegzetes alakja és 73 méteres magassága miatt - fölött haladunk el. Innen egykor fából épült kilátókról - eredeti nevük szerint is balkonokról - nézhettünk le a szurdokba, ahol a barlang szája úgy tátong, akárha egy másik világ kapuja volna. Ma már csupán a kevésbé tériszonyosok hajolnak át a perem fölött, hogy megcsodálják a mélységet, amely fenyőerők és sziklafalak gyűrűjében húzódik. Erre a pontra egyébként lentről, a Csodavár felől is fel lehet jutni, igaz tüdő-kiköpős, meglehetősen hosszú kaptatón, amin felfelé mászva olyan érzése támad az embernek, mintha függőlegesen haladna. A látvány és a barlang persze mindenért kárpótol.

A Pádis-fennsík legkedveltebb célpontja - a Csodavár mellett - a Ponor-rét, ez egy könnyed sétával elérhető. Itt csordogál a Ponor patak az erdő ölelésében egy hatalmas tisztáson. Ezen patak ráadásul a rét északi végében bukkan fel a föld alól, ezt nevezik Ponor-vízkeletnek, s rövidke útja után a dél-nyugati részen el is tűnik. A patak vízgyűjtőnek is tekinthető, hiszen a fennsík föld alatti vizeit gyűjti össze, majd juttatja a felszínre. Hóolvadáskor ez a vízmennyiség akkorára duzzad, hogy a teljes rétet elönti, a víz nyomán később pedig sáfrányok ezrei jelennek meg lilára festve a völgyet. A Ponor patak a föld alatt folytatva útját a Csodavár felé halad, s a barlangban is végigkísér bennünket.

A Pádis-karsztvidék egy olyan hely, ahol az ember megleli éjszakáinak minden furcsa képzetét a ritka természeti jelenségek és festői tájak között, ahol a csöndben csupán a nyájak kolompja, a sárgafejű királykák és búbos cinegék pittyegése, s a fejünk fölött a holló szárnysuhogása hallatszik.

Ez valóban Meseország.