Sóhaj a telihold éjjelén

2019.03.13

Nekivetette hátát a vén fenyő őszülő kérgének, s elmerengett a távolban. A világ terült most el lábai előtt, ahogy lenézett a fennsíkról. Belátta a völgyet, mely a hajnal hűvösében kéknek és szürkének tetszett a hegyek között. Aljában búzamező hullámzott. Távolabb a templom tornya magasodott parasztházak fölébe, magasztosan és némán. Súlyos harangja mozdulatlan állt a csendben. Csak néhány kuvaszt látott keresztül szaladni a deres földutcákon, szaporán kapkodták föl mancsukat a fagyott talajról, miközben fehéren párázva lógatták nyelvüket. Talán az istállókba igyekeztek, a barmok melegébe.

Megtömte pipáját jó illatú dohánnyal, majd meggyújtotta. Pöfékelt párat, mire a csípős hidegben láng éledt a fejben. Áttetsző, halovány füst szállt fel; átnézett rajta. A sötétzölden magasodó, messzi bércek sziluettjében, mintha felderengett volna még a nyár zamata. A virágillattól súlyos levegő, a pacsirta dala a rétek fölött, kedvesének kecses árnya, amint fölébe hajol egy-egy pipacsnak, szegfűnek vagy búzavirágnak eltűnődni színein. Gesztenye haja kavarog körülötte. Odabújik a férfihez, csókot hint ajkára; íze akár az érett barack. Lágy tekintetében az égbolt ringatózik, melyet aranyszínű pettyek öveznek. Meztelen talpa alatt finoman hajol meg a fű, kék és fehér ruhája hullámzik utána, ahogy szinte úszik a föld felett.

Sötét pont indult meg a völgy végében kanyargó kaptatón fölfelé. Az emelkedő a gerincre vezetett. Két napi járásra is lehetett a vadászház, mely a fenyőrengetegben állt. Tekintete rászegeződött a pontra, lassan haladt, olykor beért a fák közé és eltűnt. Még nem kereshetik. Hisz alig pár órája hagyta el a falut. Még van ideje.

Mélyen beszívta a pipa füstjét, majd egészen lassan kieresztette, miközben le nem vette szemét a kúszó pontról, s arról a rejtett csapásról, melyről pontosan tudta hol halad. Fölfelé a patak mentén, éppen a szarvasok nyomvonalával párhuzamosan, melyen inni járnak le telente. Sziklás és meredek ösvény, az esős időszakban csúszóssá válik, könnyűszerrel nyakát szegheti, aki nem ismeri a járást. Párszor sutát is látott már, amit ott ért a vég. Becsúszott a hegy aljáig, s a patak vájta üver lett a sírja. A kóbor kutyák hamar rákaptak a tetemre, alapos munkát végeztek. Talán ugyanígy eltüntethetnék az ő baját is. Ki mondaná meg, hogy az a szerencsétlen más keze által lelte e halálát, vagy megcsúszott az ösvényen és sziklán lehelte ki lelkét? S, ha a dögevők hamarabb végzik el a dolgukat, minthogy valaki rátalál, még kevesebb esély marad kideríteni, mi történt.

Ág reccsent mögötte. Hátra kapta rá a fejét, s félretette pipáját. Meghúzódott a fenyő törzsétől rejtve. Feszült idegekkel fürkészte az erdő szürke alakját, s mintha már látta is volna, amint néhány férfi tűnik fel a fák között.

Kutyával vannak. "Az a rohadt korcs!" - vicsorogta, s egészen a fa törzséhez lapult, amikor ismét ágak reccsentek, egyre közelebbről. Az idegességtől kidagadtak halántékán az erek. Már nyúlt volna az övéhez a pisztolyért, de átcikázott a kép a fején, ahogyan behajítja azt a szakadékba.

Keskeny lett a tér, mi közötte, s a fennsík vége között húzódott még. Pánik feszült az ereiben, elvesztette önuralmát. "Most már mindegy." - lehelte maga elé, majd méregetni kezdte a távolságot a völgy aljáig.

Újabb ág reccsent, túlfeszítette idegeit ez a hang, de még várt. Leült a fenyő tövébe, ismét rágyújtott pipájára. Sűrűn szívta be, és fújta ki a dohány narkotikumos füstjét, mely elméjére telepedett - az ágak recsegése megszűnt.

Mancsok motoszkáltak az avarban. Alig csaptak zajt, még az ágak sem hajlottak meg alattuk. Egy vörös bunda szimatolta körbe a farönköt, melyre sötét folyadék száradt. Látszólag nem zavartatta magát a férfi jelenléte és a füst szaga miatt. A leveleket szaglászta most, majd nedves, fekete orra beleütközött a testbe, és összefutott a nyál a szájában.

Szinte élvezettel húzta végig nyelvét a halott lány fején, elalélva az alvadt vér ízétől. Szaporán tisztogatta le a fehér bőrt, fogával még csak hozzá sem érve egyelőre. Szemét le-lehunyta, lompos farkát lassan ide- odalengette, mint egy győzelmi zászlót. Orrát megtöltötte a test kesernyés-édes szaga, ösztönét pedig elnyomta csillapíthatatlan éhsége.

A férfi mozdulatlan megértéssel figyelte a róka elégedettségét. Kiült ábrázatára a meghatottság, miközben még mindig a testet tisztogatta. Egy pillanatra átfutott az agyán, hogy otthagyja neki a tetemet, de amint az állat belekóstolt volna, hirtelen felugrott a fa tövéből, és elriasztotta.

Leguggolt a lány mellé, és féltő gyengédséggel végigsimította az arcát. "Alapos munkát végzett az a dög." - tűnődve cirógatta a porcelánná fagyott arcot, majd lassan végigsimított a szemhéjakon, le az orrnyergen, s aztán a haláltól lilára csókolt ajkakon. Hosszú haja, mely elfedte a töltény útját, összetapadt a vértől. Megakadt benne a keze, mikor remegő ujjai beletúrtak.

Felállt akkor és elfordult, mintha bántaná a magatehetetlen test ott léte. Esetlenül feküdt a csonka fatörzs mellett, kellemetlen látvány volt. Vonásaiban már nem látta egykori kedvesét, ki megérinti arcát meleg kezével, kedvesen kacarászik, mitől a nap is elpirul, s őzként szökellve jár a méhdöngéstől hangos réten. Nem, ez már nem az ő kedvese. Csak egy a messzeségbe révedt lány.

Eddig észre sem vette, hogy az alatta heverő levelek szélén a dér magába itta a vörösséget. Most a völgy mögül felkelő nap gyenge sugarai megcsillantak rajta, s a sápadt arcot is körbeölelték. Megriasztotta a halott látványa. Túl mélyreható volt a fényben látni, túl valós, túl emberi.

Újfent ágak reccsentek az éledő erdőben. Mindenfelől közeledtek. A fenyőre a feje felett hollók ültek, nem is olyan messziről pedig kutyák csaholása hallatszott. "Itt vannak!" - zihálta. - "Ránk találtak!" - S ahogy a recsegő gallyak zörejei mind közelebb értek hozzá, léptei úgy hátráltak egyre inkább.

Egy holló rátelepedett a testre, éles csőrével menten felnyitotta mellkasát a gyenge anyag alatt. "Hordd el magad, te büdös madár!" - Szitkozódva még a holló irányába csapott, de a bokrok közül előbukkanó borostyán szempárok, majd e fénylő tüneményeket viselő farkasok láttán, ismét hátra tántorodott. A madár hangos károgással rugaszkodott el, amikor a farkasok a test fölé értek; visszaült a fa tetejére.

Túl sokan voltak. Nem tudta elűzni őket holt kedvese mellől. Mindenfelé ropogott az avar, a hollók károgtak a feje felett, a farkasok acsarkodtak az elsőbbség jogáért - a pánik eluralkodott rajta, léptei túlestek a szírt szélén, majd a völgyben megkondult a harang.

A becsapódás pillanatában üvöltve ugrott fel a vadászház sötétjében. Verejtékezett és zihált, mint egy állat. Homlokán idegesen végigsimítva kúszott feljebb az ágyban, majd körülkémlelt a szobában. Még sötét volt. Alig vetült be némi fény a fák miatt, pedig telihold volt.

Lepillantott maga mellé. A sápadt fényben fáradtan csillantak meg a lány szemei. Őt nézték meleg bundába vackolódva. Őszinte sóhajjal végighúzta ujjait a lány halántékán, majd az arcán, mielőtt visszafeküdt mellé. A lány fehér keze lassan előbújt a takaró alól, hogy ujjai féltőn összekulcsolódjanak a férfiéval, homlokát az övéhez nyomta, s apró csókot lehelt szájára, amitől a férfi megrezzent, és még közelebb vonta őt magához.

A kora hajnal ébren találta a férfit, amint ölelésébe zárva óvta a csöndes álomban szuszogó lányt.

© 2022 ToczauerJuli
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!