Szubkultúrák IV.

2021.03.08

A Nyugat eléri Magyarországot   

Amikor az új nyugati életérzés elérte Magyarországot, a rendszer minden létező eszközt bevetett, hogy meggátolhassa ennek a lázadó életformának a betörését és térhódítását. Cenzúrával, kizárásokkal, börtönnel igyekezett visszaszorítani az elkerülhetetlent.

A legismertebb tiltólistások az úgynevezett "Fekete Bárányok" nevezetű csoport volt, amelybe főként a Hobo Blues Band, a P. Mobil és a Beatrice tartozott. A Kádár-korszakban kizárólag illegális körülmények között tudtak működni.

Nálunk nehéz volt a fennmaradás a szubkultúrák számára, de még a vasfüggöny sem akadályozhatta meg, hogy a nyugati irányzatok, stílusok elérjék az országot. Az információáramlásnak lehetetlen volt gátat szabni, amihez hozzájárultak a megjelenő lemezek, filmek és nem utolsó sorban a Szabad Európa Rádió. A hatvanas években hozzánk is betört a beatőrület, s ennek hatására számos amatőrzenekar alakult meg, köztük az Illés és az Omega is.

Az '56-os forradalom után, minden ifjúsági megmozdulást huliganizmusnak vagy fasiszta megnyilvánulásnak tekintettek. Sok fiatal börtönbe került. Mindennek persze, a rendszer számára előre nem látható következményei lettek: egyre több fiatal állt a "rebellisek" oldalán.

A fiúk hosszúra növesztették a hajukat, farmerben jártak, a lányok nadrágra cserélték a szoknyáikat. Nem voltak ritkák az ifjúsági tüntetések, illetve a megszervezett gyülekezők, nagyobb méretű találkozók sem. Természetesen Magyarországon is megoszlott az ifjúsági ellenkultúra. Jelen volt a hippi mozgalom, s vele szemben a radikálisabb megoldásokat preferálók, de nálunk nem határolódtak el olyan látványosan egymástól, mint nyugaton.

A hatvanas évek végére felnőtt a rock második nemzedéke. Az a nemzedék, amely már tudatában volt a ténynek, hogy az eleinte nagy lendülettel működő, elsöprő erejű és lázadásokban is megnyilvánuló irányzat nemhogy megoldotta volna a problémákat, de a rock maga is beépült abba a társadalomba, amely ellen létrejött.

A rock eliparosodott a sztárkultusz megjelenésével. A továbbra is lázongó, a kapitalista világot elítélőknek két választásuk volt: beolvadni vagy kiválni. Az ifjúság a második mellett döntött. Ennek a kiválási folyamatnak volt az egyik jelensége a hippi kommunák megjelenése, majd az underground, vagyis a "föld alá" költözött irányzat kialakulása.

Nem beszélhetünk egységes undergroundról, mivel az akkor létező legtöbb stílust és irányzatot magába foglalta. A zene lényegében nem sokban különbözött a rocktól, de a dalszövegek a határokat feszegették. Agresszívek lettek, obszcének, s a mozgalomban kialakult zsargonnyelven íródtak. Ezeket a szövegeket csak azok értették, akik az irányzathoz tartoztak. Ily módon is kiváltak a társadalomból, viselkedésükről, öltözködésükről és életfilozófiájukról már nem is beszélve.

Míg az '56-os generáció kényszerű felejtésre és hallgatásra volt ítélve, addig a '68-as generáció, ahogy egyre érettebbé vált, kezdte úgy érezni, hogy nem kér a szülők és az idősek konformista életéből. Ők már átvették a nyugat stílusait és életformáit, s ugyan a szigorú ellenőrzés figyelmét magukra vonták, de létrehozták saját kultúrájukat. A rock továbbra is egy olyan életérzés jelképe volt, amely elutasította, megvetette a múltat, azt a konformista konszolidáltságot, melyet az idősek képviseltek.

Az együttesek dalszövegeikben kifejezték azt az elutasítást, kívülállóságot, amely jellemezte a '68-as generációt. Másfajta gondolkodásmódot képviseltek. Nem a "megszokottban" akartak élni. Közösséget építettek és keresték azt a közeget, amelyben hasonló gondolkodású fiatalokkal találkozhattak.

A nyolcvanas évek elején, David Bowiet és Andy Warholt követve megindult a new wave, amely ötvözte a művészetet, a rockot és a punk zenét. Már inkább kulturális undergroundnak tekinthető az eddig ellenkultúraként emlegetett jelenség.

Mivel még mindig veszélyes lett volna a nyilvánosság elé kerülni, létrejött az úgynevezett "második nyilvánosság" a föld alatt. Ezt a kultúrát kirúgott filozófusok, meg nem értett avantgárd művészek, '56-osok, '68-sok, szamizdatosok és persze az ifjúsági kultúrák tagjai képviselték. A sokszor egymással is szemben álló csoportosulások, most egy helyre kényszerülve alkottak egy meglehetősen sokszínű kultúrát.

A hetvenes, nyolcvanas évek másik két szubkultúrája a digó és a punk volt. Előbbi az ötvenes évek jampeceit követve márkás, hegyes orrú cipőt, színes inget és jól fésült frizurát viselt. Látszatra gazdagok voltak, de a rock koncertek helyett diszkóba jártak.

A punkok általában több, kisebb csoportra oszlottak, nem alkottak egyetlen nagy közösséget. A punk eredetileg az olyan fiatalok gyűjtőneve volt, akik munkanélküli, utcai csavargó életmódot folytattak feltűnő öltözékben. A művészetet és az underground stílusait ötvöző csoportok, zenekarok ismét mozgalmat indítottak el, ami ellen a rendszer már sikertelenül próbált fellépni. A lakótelepi, úgynevezett panel- és artpunkok jó részét ekkoriban értelmiségi fiatalok alkották. A kilencvenes évekre a punk zenét kedvelők és életformát élők egy része levált, sokan közülük a skinhead kultúra képviselői lettek később.

A nyolcvanas, kilencvenes években sorra tűntek fel nálunk is a rock különböző alternatívái. A heavy metáltól kezdve a death metálon át egészen a skate vagy deszkás punkig. A legkülönfélébb zenei újítások, hangzások mind megtalálták a maguk fiataljait és kialakították a maguk stílusait, csoportjait.

Felhasznált irodalom:

Klaniczay Gábor: Szubkultúra, ellenkultúra, underground. In: Rubicon, 2013. XXIV. évf. 250-251. sz.
Horváth Attila (1981): Földalatti rockzene: az underground és a punk. In: Sebes Tibor (szerk.): Popzsebkönyv, II. Kiadás. Pécs, Ifjúsági Lapkiadó Vállalat 1981.
Valuch Tibor: Csövesek, digók, punkok. In: Rubicon, 2013. XXIV. évf. 250-251. sz.