Téli világ

Hideg éjszakák köszöngetnek szép álmokat. A színesre öregedett fák bíborba, aranyba öltözött levelei lassacskán eleresztik anyácskáik kezét. A szántóföldek pusztáin kicsiny utazók gyülekeznek hetekig tartó útjaikra. Százával járják egyszerre táncukat, mintha megannyi, kecses balerina hullámozna az égen. Vadlibák húznak keresztül a felhők alatt, fecskék cikáznak csapatokban, gólyák és gémek szárnyalnak néma méltósággal.

Változik a világ.

Mire az utolsó levél is aláhull, s a szarvasok bőgése csöndé halványul, megérkeznek az első hópelyhek. Egyetlen éjszaka alatt a tájak nesztelenné válnak, a mezők elárvulnak, s csak a friss nyomok hirdetik az életet. A fák dideregve állnak erdőt, göcsörtös kezeiket egymásba fonva, mint a fotelében elszenderülő nagymama.

De van, hol a hó örök, s a természet háborítatlan birodalmában az ember csupán látogató. A hegyek érzékeny lelkű jószágok. Még, ha pillanatnyi könnyelműségedben uralni is véled őket, jobb, ha felemeled fejed és szembenézel házigazdáiddal. A zord külső törékeny belsőt takar. Csak figyelj, s akkor legféltettebb kincseit tárják eléd. Mikor fehér köpenyüket magukra öltik, mint idős vándorok, és minden elhalkul a szívükben, akkor lehet igazán megérteni és meghallani a meséket, melyek örökre szólnak.

Kis patakjaik szüntelen csobogva regélnek a jég alatt is. A bölcs erdeifenyők büszkén néznek le rád, figyelik minden lépted, miközben ágaik között alvó életeket őriznek. Süvöltő és fenyőrigó ugrál a tűlevelek között, s őzek járják csapatokban a tisztásokat.

Míg kandallódban a pattogó tüzet hallgatod a jégvirágos ablakon át ámulva a tájon, gondolj bele, mennyivel másabb az élet odakinn. Mikor a rókák párázó ugatása hallatszik hideg éjjeleken, mikor bagoly suhan át az égen, s mikor a vadnyúl előmerészkedik, olyankor a hold rávilágít a téli világ varázsára. Mindennek tanúja lehet maga az ember is, a természet kibontakozó jellemének, annak, hogy minden élőlény okkal született a világra, s mind tudja, mi a szerepe.