Valami Angyal

2021.03.11

Megjelent: 2014. Evokáció Produkciós Iroda - Mesélő macskakövek antológia

Kezdő városi tekergőknek számítottunk még akkor, akik a belvárost csak a hírekből ismerték, és magát Budapestet talán csak a XV. kerületig, azt is az elővárosi buszról, és a gimnázium miatt, ahová jártunk.

Már javában tombolt a nyári szünet, amikor egy szombat délutánon fülest kaptunk, hogy koncertes buli lesz a Hősök terénél. Na, hát nekünk sem kellett kétszer mondani. Azt azért még tudtuk, hogy a Hősök tere az a hatalmas placc, sok fényképezkedő turistával, ahol két, íves oszlopcsarnokban a régmúlt korok nagy fiai őrzik a város békéjét. Előttük egy magas emlékművel, mit a honfoglalás ezredik évfordulójára emeltek; az oszlop tetején pedig valami angyal áll. Természetesen azóta azt is megtanultuk, hogy nem "Valami Angyalnak" hívják, hanem Gábriel Arkangyalnak, és nevének jelentése, többek között, "Isten ereje", de hát törődnek is ilyen részletekkel a tizenéves kamaszok.

A koncert kezdéséig volt talán négy óránk. Ennyi idő alatt kellett volna bepótolni a hiányzó városismereteket, és eltalálni "Valami Angyal" színe elé. Talán nem a legegyszerűbbet választottuk, amikor Árpád-hídnál leszálltunk a metróról és átszálltunk az 1-es villamosra, de ez volt az egyetlen útvonal, amelyben biztosak voltunk. Irtó büszkék voltunk magunkra, hogy mi, két kis tizenéves, egyedül eltaláltunk ahhoz a térhez, amely véletlenül úti célunk is volt! Valószínűleg még Kolumbusznak sem dagadt ennyire a melle, amikor felfedezte Amerikát...

A villamos ajtózáró berregését magunk mögött hagyva, rövidesen belekerültünk az árba -sodorni kezdett. Rengeteg ember, dübörgő zene, és a dudáló, parkolót kereső autók sokasága mutatta az irányt; nemsokára megtaláltuk a színpadot. Mi az, hogy megtaláltuk? Első sorig jutottunk, ami kétszeres vállveregetésre adott okot. Melldagasztó önbizalmunk és lázban égő fiatalságunk mögött, lassacskán óceánná nőtt a kezdetben csak itt-ott mozgolódó emberár. Egy pillanatig sem futott át az agyunkon, hogy miként fogunk mi kijutni abból az óceánból időben ahhoz, hogy elérjük az éjjel negyed tizenkettes buszt a Városkapuban - utolsó járatunk haza.

"Ugyan! Mindig mindent megoldunk!" - gondolattal a fejükben kapaszkodtunk a kordonba, és buliztunk az addig számunkra egyébként ismeretlen Rod Stewartra. Hihetetlen, mekkora ereje van a tömegnek, még olyankor is, amikor korosztályt tévesztettként vagy jelen egy koncerten, de meg kell hagyni, valóban van az a zene, amelyen generációk nőnek fel.

Talán háromnegyed tíz lehetett, amikor kezdtünk kifelé mozgolódni a tömegből, néha akaratlanul rátaposva egy-egy lábra, vagy Kung Fu harcosként fejünk fölé emelve karunkat, hogy az idegen könyökök miatt. Csaknem húsz percünkbe telt kiverekedni magunkat legelölről, de még mindig nagyon rátartiak voltunk. Sikeresen elértünk "Valami Angyal" tere mellé, "valami másik térre", - Ötvenhatosok tere - szórakoztunk egy jót, és még időben vissza is indultunk a... "Merről is jöttünk?" Sötétben igencsak más színben festett a város, és az addig ismerős részek is idegenné váltak.

Nagyjából be tudtuk tájolni magunkat és szaporázva lépteinket, szinte szaladtunk végig a Kós Károly sétányon, távolodva a pörgő, városi est áramlatától, minek zaját lassacskán elnyelték a fák. Alig maradt egy óránk a busz indulásáig. Az embereket még vihorászva kerülgettük, összekapaszkodva, nehogy elveszítsük egymást. Még mindig nagyon biztosak voltunk a dolgunkban, "Jó irányba haladunk! Nem lehet baj!", lihegtük futás közben. Azonban valahol az Állatkerti körút és a Hermina út kereszteződésénél, méterekre a céltól, elvesztünk. A Kacsóh Pongrác út, amely mellett el kellett volna haladnunk, még annyira sem volt ismerős, mint addig bármi, ezért nem mentünk el mellette, hogy a házak előtt befordulva kisétáljunk az 1-es villamoshoz. Ehelyett tudja Isten miért - talán mert az volt az egyetlen, amit felismertünk - elindultunk felfelé az Állatkerti körúton, bár már tudtuk: jól sejtjük, hogy fogalmunk sincs merre tovább. Ekkor került sor az első telefonhívásra, úgy fél tizenegy után valamikor.

Édesanyámat meglehetősen mély álmából verhettem fel nyöszörgő hangjából ítélve, de persze ehhez képest egyből magához tért, amikor meghallotta, hogy még mindig a városban ténfergünk, s lehet, hogy lepotyogott néhány csillag is, amikor azt is meg tudta, hogy eltévedtünk.

A történet legszebb része következett ezután. Mindehhez tudnivaló, hogy édesanyám autóval, csak a Mexikói út parkolójáig, vagy ahogy ő hívja, Mexikói térig vezetett általában.

Rögvest magára kapkodta a ruháit, még a pizsamáját sem vette le, s szaladt ki a kocsihoz, hogy összeszedjen minket. Azt az utasítást kaptuk tőle, hogy menjünk a Mexikói térre. Mondanom sem kell, ahogy azt sem tudtuk mi hol vagyunk, úgy az sem körvonalazódott, hol lehet a megadott cím. Igen, tudom... akkor is - és most is - nagyjából párhuzamosan haladt az út velünk egészen a körúti kanyarig.

Mit tesz az ember, ha eltéved? Kérdezősködni kezd. És kit kérdez meg - 100%-ig biztosan - elsőre? Persze, hogy vidékit! Na és másodjára? Turistát... Pedig a kis, fehér hajú, aranyos néniről tutira vettük, hogy helybéli. Ahogy a két fiatalról is ezt gondoltuk mindaddig, amíg zavartan mosolyogva meg nem szólaltak franciául. Noha a hátizsákjukból sejthettük volna, de hát nálunk is az volt.

Az utcalámpák fénye alatt kóborolva, harmadjára végre sikerült egy pestit megkérdeznünk. Furcsán nézett ránk, és közölte: "Olyan nem létezik, hogy Mexikói tér.", mondtuk, akkor jó lesz a Mexikói út is. A néni készségesen felszállított minket a 72-es buszra, és elküldött Erzsébet királyné útjára, hogy gyalogoljunk rajta fel egészen a Mexikói útig.

Így is tettünk.

Leszálltunk a Közlekedési Múzeumnál, átmentünk a Hungária körúton, átevickéltünk a sínpályákon, majd a túl oldalon lemásztunk, és kijutottunk... "Na, most hol vagyunk?!" Tábla sehol, ember egy sem, mi meg ki tudja hol. Ment a következő hívás. "Azóta elindultunk a Mexikói térre... útra, csak megint elakadtunk valahol, de gond egy szál se!" Szegény édesanyám! Már beért 50km-ről addigra.

Tanácstalanul álltunk - talán még a matek dolgozatot nézve is több használható gondolatunk volt, mint akkor - a Mexikói út és Erzsébet királyné útjának találkozásánál, egy vendéglő előtt.

Ötödik hívás. Kínomban már nevettem. Barátnőm és anyu megpróbálták megfejteni a helyzetünket. Korántsem éreztük már magunkat nagy kislányoknak. Szépen lebőgtünk.

Fél óra is eltelhetett, mire anya ismét ránk csörgött. Közölte, 20%-on van a telefonja, nem hozott pénzt, hogy taxival keressen meg minket, de átadja a telefont egy taxisnak, magyarázzuk el mit látunk, hátha ő el tud navigálni. Nagyjából ugyanazt tudtuk elmondani neki is: vendéglő, Erzsébet királyné, kereszteződés féle, vasút. A sofőr valószínűleg egyből tudta, hol vagyunk, az hogy mi nem arra indultunk el, amerre ő mondta, nem az ő hibája volt. Kérdezte látjuk-e a töltésjelzőt, mi persze bőszen bólogattunk és feleltük, hogy hogyne, igen! Láttuk egy fenét. Miután a taxis mondta, hogy akkor induljunk el felé, majd letette, mi egymásra néztünk, és azt kérdeztük "De mi az a töltésjelző?". (Azóta kiderült, hogy a világító "TAXI" feliratra értette, az autó tetején.)

Én kissé át nem gondoltan rávágtam, hogy a vasúti töltésre gondolt biztos! Barátnőm egy darabig eltűnődött ezen, majd megrázta a fejét, és nevetve megszólalt. "Szerintem meg a telefon töltésjelzésére gondolt." Legalább nevetni tudtunk még a bravúros alakításainkon, mindeközben elindultunk Erzsébet királyné útján felfelé. Senki meg ne kérdezze miért...

Nemsokára ismét rezegni kezdett a telefon a kezemben. Édesanyám most már nagyon mérgesen, és kétségbeesetten szólt bele, mivel még mindig nem voltunk meg. Hiába magyarázta hol van ő, hiába magyaráztuk hol vagyunk mi. Valahogy sehol nem találkozott össze a két hely. Aztán megkérdezte, látok-e villamost? Feleltem, hogy csak síneket. Hanem akkor az utca sötétjéből előbukkant egy sárga villanyos is, én pedig boldogan felkiáltottam: "Látok!", anyám pedig sürgetve kérte, hogy akkor induljunk el arra, amerről a villamos jön.

Talán 300m-t sem mentünk a parkoló felé a Mexikói úton, mikor megláttuk végre édesanyámat, amint ásító húgom kezét szorongatva állt egy taxi mellett. Addigra elsápadt arcán megkönnyebbülés futott végig. Leszidni sem tudott már. Éjjel egy lehetett, mikor barátnőmet kitettük a házuknál, ahová éjféltájt kellett volna megérkeznie.

Egy biztos; az az éjszaka, az a bizonyos június 26-a, amelyen egy taxis - bár lehet, hogy valami angyal volt - megmentett három nőt, egy életre megtanított bennünket Budapesten közlekedni.

© 2022 ToczauerJuli
Az oldalt a Webnode működteti
Készítsd el weboldaladat ingyen!