Tizenegy éves voltam, amikor kezembe vettem édesanyám diplomamunkáját. Tele volt furcsa ábrákkal, diagramokkal, számokkal és írással, amelyből szavak százai mögé tettem gondolatban kérdőjelet.
Szemedbe meredek. Mélán bámulom fakó kékjét, mely olyan, akár a határtalan ég a tomboló vihar után. Nézlek, mintha még idegen volnál, mintha még sosem láttalak volna. Mintha nem sejteném titkaid, nem érezném vágyaid, és nem hallanám a gondolatokat, mik apró hernyókként kúsznak a fejedben, felfelé törve, várva, hogy pillangókká nőjenek.
Az élet közhelyek egész rendszere, de a klisék igazak. A történelem szereti ismételni önmagát, hiszen, ami elromolhat, az előbb-utóbb be adja a kulcsot, de az ember holtáig tanul és remél, mert a remény hal meg utoljára, mivel úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna, na de a tudománynak azért már csak illik ott elkezdődnie, ahol a hit...
Vedd magadra, ha ingednek érzed.